Őz

Hímjét baknak, a nőstényt sutának, a szaporulatot suta- vagy bakgidának nevezzük.

Előfordulása

Korábban inkább a domb- és hegyvidéki, erdősültebb területeken éltek nagyobb állományai, napjainkban az ország teljes területén megtalálható.

Megjelenése

A bak testhossza 115-135 cm, a suta valamivel kisebb, testhossza 95-115 cm. A szőrzet színe nyáron jellegzetes sárgásvörös (őzbarna), ősszel, télen szürkésbarna, illetve lényegesen hosszabb, sűrűbb. Szőrváltásra évente kétszer kerül sor. Tavasszal a fiatalok kezdik a vedlést, de ősszel az idősebbek a fiatalokkal szinte egy időben „veszik fel” a téli bundát. Jellegzetes világos színe van a far hátulján található szőrzetnek, amit a vadásznyelv tükörnek nevez, ennek színe fehér. Alakja az ivarra valamelyest jellemző, de nem biztos ivar jel: a sutáé szív, a baké vese alakú. A suta tükrének aljából nő ki az ivarszerve körüli szőrzet (kötény), amely olyannyira jellegzetes, hogy az ivar felismerését még nagyobb távolságról is egyszerűvé teszi. A bak hasa alján, az ivarszerv körüli szőrzet a pamacs, amely távolról szintén jól látható.

Életmódja

Az őz nyáron jellemzően magányosan vagy kis családi csoportokban él. Ősztől tavaszig azonban kisebb-nagyobb csapatokat formálnak, ezek mérete erdei területeken 4-8 egyed, nyílt mezőgazdasági területeken 40-90 egyed is lehet. A csoportképzés mértéke az élőhely jellegétől és az állomány sűrűségétől is függ. A tél folyamán a nyílt területeken a táplálékban gazdagabb részeken figyelhetőek meg.

Táplálkozás

Elterjedési területének egészét tekintve, mintegy 1000 növényfajt fogyaszt. Kérődző állat. A táplálékfajok mintegy 25%-a fásszárú, 55%-a kétszikű és 15%-a pedig egyszikű. A téli, táplálékhiányos időszakban fenyőfélék tűleveleit is eheti. Az őz táplálkozására a nagyfokú válogatás a jellemző, a nagy energiatartalmú, magas víztartalmú és könnyen emészthető táplálékokat kedveli. Kis bendője és az emésztőcsatornán való gyors áthaladás miatt gyakran, de kis mennyiséget kell ennie. A nap 24 órája során 5-7 alkalommal táplálkozik, a köztes időben rendszerint elfekszik és kérődzik. A táplálék összetétele az évszakok és az egyedi szokások szerint is változhat, de a pillanatnyi elérhetőség erősebben befolyásolhatja az összetételt.

Szaporodása

A párzás (üzekedés) július végén, augusztus elején van. A gidák mintegy kilenc és fél – tíz hónapos vemhesség után, május második felében, június elején születnek. Ez közel két hónappal hosszabb vemhességi idő, mint a jóval nagyobb testű gímszarvasé. A megszületett gidák száma 1-3 között alakul, leggyakrabban az ikerellés fordul elő. A magzatszámot részben a suta kora, illetve a kondíciója befolyásolja, mely erdei élőhelyen alacsonyabb, jó mezőgazdasági területeken magasabb utódszámot jelent. Az újszülöttek testtömege 1-2 kg között mozog. A gida a megszületést követő néhány óra múlva már követni képes az anyját, ki gondosan ápolja. A gidák általában egyéves korukig maradnak az anyjukkal.

Nyoma

Az őz nyomai jól felismerhetők a kis méret, a keskeny paták és hegyes alakja miatt, mely az alján vízszintes. A pata vége az idősebb állatoknál gyakran legömbölyödik.

Károkozók

Azokon a területeken ahol hazánkban előfordul, ott a hiúz és a szürke farkas a legveszedelmesebb ragadozói. Gidakorban jelentős veszteségeket okozhatnak a rókák és ahol előfordul, a vadmacska és az aranysakál, de télen akár a kóbor kutyák is.

Tévhitek az őzről

Az őz nem a gímszarvas utódja. Az őz különálló vadfaj, a szarvasfélék családjába tartozik.

Felix Salten eredeti könyvében Bambi egy őzgida, ám a mesében egy amerikai fehérfarkú szarvasként szerepel.

Sajnos az emberek sokszor megsajnálják azokat a pici állatokat, akikről azt hiszik, hogy anyjuk elhagyta őket, és az árva egyedek segítségre szorultnak, ezért fekszenek egyedül a fűben összekuporodva. Az igazság valójában az, hogy a gidákat az anyja fekteti el, úgy, hogy orruk, hasuk takarásban legyen, szaganyagot ne árasszanak. Amennyiben az emberek hozzájuk nyúlnak, idegen szaganyag kerül rá, amit ha az anyja megérez nem gondozza tovább.

Magyarország teljes területén megtalálható. Erdők, erdőszélek, gyepes mezőgazdasági területeken érzi jól magát.

Az őz nyáron jellemzően magányosan vagy kis családi csoportokban él. Ősztől tavaszig azonban kisebb-nagyobb csapatokat formálnak. A hímet baknak, a nőstényt sutának, a kicsinyüket suta- vagy bakgidának nevezzük. Csak a bak visel a fején agancsot. Az agancs csontból van, melyet minden évben elhullajt és a következő évben újat, nagyobbat növeszt.

Testét szőr fedi, melynek színe nyáron jellegzetes sárgásvörös (őzbarna), ősszel és télen szürkésbarna. A téli szőrzet lényegesen hosszabb, sűrűbb. Jellegzetes fehérszíne van a far hátulján található szőrnek, amit a vadásznyelv tükörnek nevez.

Patás állatok. Az őz nyomai jól felismerhetőek a kis méret, a keskeny paták és hegyes alakja miatt.

A gidák május második felében, június elején születnek. Az újszülöttek testtömege 1-2 kg között mozog. A gida a megszületést követő néhány óra múlva képes követni az anyját. Az őz gondosan ápolja a kicsinyeit, a gidák általában egyéves korukig maradnak az anyjukkal.

Az őz táplálkozására a nagyfokú válogatás a jellemző, a nagy energiatartalmú, magas víztartalmú és könnyen emészthető táplálékokat kedveli. (például: hajtások, rügyek, termesztett növények-lucerna, repce) A táplálék összetételét nagyban befolyásolják az évszakok és a könnyen elérhetőség.

Táplálkozásával jelentős mezőgazdasági és erdészeti károkat okoz, ezért nagyon fontos, hogy egy adott területen hány darab őz él.

A őz irodalmi alkotásokban is megjelenik, ki ne ismerné Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje című művét.

Tudományos név: Capreolus capreolus (Linnaeus, 1758)

Elnevezései

Hímjét baknak, a nőstényt sutának, a szaporulatot suta- vagy bakgidának nevezzük.

Rendszertani besorolás

• Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla)
• Alrend: Kérődzők (Ruminantia)
• Család: Szarvasfélék (Cervidae)
• Nem: Őzek (Capreolus)

Nemzetközi védettség

Berni Egyezmény, III. függelék

Előfordulása

Az ország teljes területén megtalálható. Korábban inkább a domb- és hegyvidéki, erdősültebb területeken éltek nagyobb állományai. A jelentett őzlétszám 2019. tavaszán 385,839 példány volt. A 2018/2019. vadászati évben 119,287 őz került terítékre. Az elmúlt 5 vadászati évben az őzállomány hasznosítása fokozatosan egyre nagyobb mértékben haladta meg a korábban elképzelhetetlen százezres terítéket. A nyolcvanas-kilencvenes évekhez képest ma háromszor több őzet lőnek, anélkül, hogy az állományt ez különösebben befolyásolná.

Küllemi bélyegek

A bak testhossza 115-135 cm, zsigerelt testtömege 20-27 kg. A suta valamivel kisebb, testhossza 95-115 cm, zsigerelt testtömege 17-25 kg.

A szőrzet színe nyáron jellegzetes sárgásvörös (őzbarna), ősszel, télen szürkésbarna. A téli szőrzet lényegesen hosszabb, sűrűbb. Szőrváltásra évente kétszer kerül sor. Tavasszal a fiatalok kezdik a vedlést, de ősszel az idősebbek a fiatalokkal szinte egy időben „veszik fel” a téli bundát. Jellegzetes világos színe van a far hátulján (a hullató és a suta ivarszerve körül) található szőrzetnek, amit a vadásznyelv tükörnek nevez, ennek szőrzete fehér. Alakja az ivarra valamelyest jellemző, de nem biztos ivari jel: a sutáé szív, a baké vese alakú. A suta tükrének aljából nő ki az ivarszerve körüli szőrzet (kötény), amely olyannyira jellegzetes, hogy az ivar felismerését még nagyobb távolságról is egyszerűvé teszi. A bak hasa alján, az ivarszerv körüli szőrzet a pamacs, amely távolról szintén jól érzékelhető.

Jellegzetes bőrmirigyei vannak a test különböző pontjain (fején, az ivarszervek körül, csánkokon, ujjak között), amelyek szagnyoma információt hordoz a fajtársak számára (területfoglalás).

Életmód

Az őz nyáron jellemzően magányosan vagy kis családi csoportokban él. Ősztől tavaszig azonban kisebb-nagyobb, vegyesivarú csapatokat formálnak, ezek mérete erdei területeken 4-8 egyed, nyílt mezőgazdasági területeken 40-90 egyed is lehet. A csoportképzés mértéke az élőhely jellegétől és az állomány sűrűségétől is függ. A tél folyamán a nyílt területeken a táplálékban gazdagabb részeken koncentrálódnak. A vadászati és vadbiológiai szakirodalom megkülönböztet „erdei” és „mezei” őzet.

Táplálkozás

Elterjedési területének egészét tekintve, mintegy 1000 növényfajt fogyaszt. A táplálékfajok mintegy 25%-a fásszárú, 55%-a kétszikű és 15%-a pedig egyszikű. A téli, táplálékhiányos időszakban fenyőfélék tűleveleit is eheti. Az őz táplálkozására a nagyfokú válogatás a jellemző, a nagy energiatartalmú, magas víztartalmú és könnyen emészthető táplálékokat kedveli. Kis bendője és az emésztőcsatornán való gyors áthaladás miatt gyakran, de kis mennyiséget kell ennie. A nap 24 órája során 5-7 alkalommal táplálkozik, a köztes időben rendszerint elfekszik és kérődzik. A táplálék összetétele az évszakok és az egyedi szokások szerint is változhat, de a pillanatnyi elérhetőség erősebben befolyásolhatja az összetételt.

Szaporodás

A párzás (üzekedés) július végén, augusztus elején van. A megtermékenyült petesejt kezdeti osztódásokon megy át, majd megáll a fejlődésben. Ebben az állapotban marad meglehetősen hosszú ideig (embrionális diapauza). A hólyagcsíra állapotban lévő embrió december második felében (a nappali megvilágítás növekedésével) ágyazódik be a méhfalba, és indul további fejlődésnek. A gidák mintegy kilenc és fél, tíz hónapos vemhesség után, május második felében, június elején születnek. Ez közel két hónappal hosszabb vemhességi idő, mint a jóval nagyobb testű gímszarvasé. Amennyiben a petenyugvás nem hosszabbítaná meg a vemhességi időt, a gidák a legkedvezőtlenebb, az életben maradás esélyét minimálisra csökkentő téli időszakban születnének. Ez a faj szempontjából nagyon hátrányos volna. A megszületett gidák száma 1-3 között alakul, leggyakrabban az ikerellés fordul elő. A magzatszámot részben a suta kora, még inkább a kondíciója befolyásolja (erdei élőhelyen alacsonyabb, jó mezőgazdasági területeken magasabb utódszám). Az újszülöttek testtömege 1-2 kg között mozog. A gida a megszületést követő néhány óra múlva már követni képes az anyját, de két-három hétig a suta a gidákat biztonságos helyen elfekteti és csak a szoptatás időszakára keresi fel. Ebből adódik, hogy sajnálatos módon sok egyedül talált őzgidát árvának vélnek és hazavisznek. Az őzsuta gondosan ápolja gidáit. A gidák általában egyéves korukig maradnak az anyjukkal.

Anatómia, nyomok

A kifejlett őznek jellegzetes kérődző- (hiányos) fogazata van. A tejfogak váltódása és a maradó (valódi) zápfogak kifejlődése egyéves kor körül fejeződik be.

Fogképlete

A fogképletből az is látszik, hogy olykor az őznek is lehet gyöngyfoga.

Az őz nyomai jól felismerhetők a kis méret, a keskeny paták és hegyes alakja miatt. Az alján vízszintes, mivel a párna kinyúlik a pata hegyéig. A pata vége az idősebb állatoknál gyakran legömbölyödik. A nyom kb. 4,5 cm hosszú és 3 cm széles. A suta és a bak lábnyomának mérete között nincs jelentős különbség.

Az őz főleg járásban közlekedik, a terpesze általában keskeny, de ez változhat. A nyomok kissé kifelé fordulnak, és a fattyúkörmök nem hagynak nyomot. Lépéshossza 60-90 cm, és a hátsó lábat rendszerint a mellső lábnyomba teszi. A mellső paták általában kissé szétterülnek, a hátsók közelebb állnak egymáshoz.

Kár- és kórokozók

Azokon a területeken ahol hazánkban előfordul, ott a hiúz és a szürke farkas a legjelentősebb ragadozói. Gidakorban jelentős veszteségeket okozhatnak a rókák és ahol előfordul, a vadmacska és az aranysakál. Főleg télen szintén nagy kárt okozhatnak az őzállományban a kóbor kutyák is.

Kórokozók: Pasztörellózis, liszteriózis, lépfene, parazitás bronchitis, gócos tüdőférgesség, gyomor- és bélférgesség, orr-garat bagócsfertőzöttség, bőrbagócs-fertőzöttség, hólyagférgesség, kullancs okozta élősködés.

Vadászati módok

Egyéni vadászat

Lesvadászat: Folytatható magaslesről, leskosárból és lesszéken ülve egyaránt. A leggyakoribb a magasles használata. Ennél a módnál van a legnagyobb esély arra, hogy a vad nem kap szagot. Fontos, hogy a magasles lehetőleg két fő (a vadász és a kísérője) számára is kényelmes legyen.

Cserkelés: Valójában apró, rövid lesek sorozata. Nehezebb és nagyobb ügyességet igényel. A cserkelő vadász a vadat annak eszén és érzékszervein túljárva igyekszik felkeresni pihenő-, búvó- és táplálkozóhelyén, illetve váltói közelében. A cserkelő vadász ellensége a kavargó szél, a talpa alatt megroppanó gally, valamint az erdő „őrei”: a rigók és a szajkók, amelyek hangjukkal jelzik a vadász közeledtét.

Barkácsolás: Az a vadászati mód, amikor a vadász a vadászfogaton, vadászkocsin, terepjárón, télen lovas szánon ülve közelíti meg a vadat, kihasználva annak azt a viselkedését, hogy a járművet közelebbre várja be, mint a gyalogos embert. Barkácsolni csak sík vagy enyhén lejtős területen célszerű. Teljesen sík, mezőgazdasági területen szerencsésebb a kocsiról lőni, hogy az esetlegesen célt tévesztett lövedék minél előbb a földbe csapódjon. A lovak feje fölött sosem szabad átlőni. Zárt gépkocsiban a fegyvert tilos megtölteni, mozgó járműről lövést leadni tilos.

Őzhívás: Július közepe-vége az őz üzekedésének kezdete. A suta ivari válladékának illatát megérző bak a megszokottnál óvatlanabb, gyakran mutatkozik napközben rejtekhelyén kívül is, a nyílt területeken. A sutát körbe-körbe hajtó bak nyoma, az úgynevezett „ördög”- vagy „boszorkánygyűrű” könnyen felismerhető. Ilyenkor jön el az őzhívás ideje, a bak cserkeléssel és lessel egybekötött, legizgalmasabb vadászata. Az őzbak behívására (becsapására) többféle sípot célszerű használni. Az üzekedés kezdetén és végén a „vágyakozó sutahang” hozhat eredményt. Az üzekedés csúcspontján a suta „vészsiráma” lehet a legeredményesebb. Az üzekedési időben, jó hívásra a bak bármely napszakban „beugrik”. Magaslesről inkább dombos, hegyes területeken érdemes hívni. A leshely elfoglalása után 5-10 percig teljes csendben kell szemlélődni. A puskát lövésre tartva kell kezdeni a hívást. Gyakran már az első hívóhangra beugrik a bak. Az első jelentkező csaknem kivétel nélkül fiatal bak. Az érettebb, tapasztaltabb bakok óvatosak, gyakran szaglászva, meg-megállva közelítenek. Amennyiben az utolsó hívás után mintegy negyedóra elteltével sem futott be a bak, érdemes másik helyen próbálkozni.

Társas vadászati módok

Terelés vagy riglizés: Egyes nagyvadfajok (gím, dám, muflon és őz) nőivarú és fiatal egyedeinek (tarvad), valamint a vaddisznónak a vadászati módja, amelynek elsődleges célja a vadban túlságosan feldúsult területeken az állományapasztás. Ebben a vadászati módban néhány vadász (optimális esetben 8-10, de maximum 25) és kevés hajtó keresi fel a vadászterületet. A vadászok jó széllel, a váltók és csapák közelében, általában a földön, takarásba húzódva foglalják el leshelyüket. A hajtók a rossz széllel indulnak a vadászok felé. A hajtók nem hangoskodnak. Kistestű vadászkutya (45 cm marmagasság alatt) a terelővadászaton használható.

Trófeabírálat

A bírálati képletek kidolgozásánál a fajra jellemző (genetikailag meghatározott) szabályos felépítésű trófeát tekintették meghatározónak. Ennek alapján minden képlet három részből épül fel, amelyben meghatározásra kerül az egyes trófea-értékmérők pontértéke.

1. Objektíven meghatározható – mérőeszközzel mérhető – értékek (mérőszalag, tolómérce, súlymérleg)
2. Szubjektíven megítélhető – a trófea esztétikai megjelenését mutató – szépségtényezők (szín, gyöngy, stb.)
3. A szabályostól eltérő – szimmetriát zavaró – felépítés miatt levonandó értékek.

Őz esetében a legtöbb pontértéket jelentő trófea-értékmérők a következők:

csak a szárak hosszát és a terpesztést kell mérni szabócentivel. A két méret az összpontszám 12-15%-át adja. A legjelentősebb két értékmérő az agancs kiskoponyával mért súlya és vízbe merítéssel mért térfogata (tömege). Egy erős agancs e két értékmérője alapján már érmes minősítést kaphat. Távcsővel bírálva, az agancs nagysága (tömege és térfogata) a legjobban megfigyelhető tulajdonság. A szépségpontok jelentősen befolyásolhatják az elérhető összpontszámot. Egy sötét színű, jól gyöngyözött, szép, szabályos formájú agancs, jól fejlett, szabályosan elhelyezkedő ágakkal 16-19 szépségpontot is elérhet, ami az összpontszám 10-15%-át adhatja.

Az őz trófeák éremhatárai a következők:

• bronz: 105-114,99 CIC pont
• ezüst: 115-129,99 CIC pont
• arany: 130-     CIC pont

A 2018/2019. vadászati évben 43,896 őzagancsot bíráltak, ebből 4,519 volt érmes (10.3%). Az érmesek közül 857 arany-, 1,544 ezüst- és 2,118 bronzérmes volt.

Magyarországon az Országos Vadgazdálkodási Adattár 2019.09.10-i frissített rangsorolása alapján, az első helyen az 1978-ban Jászkiséren elejtett őzbak áll 231,53 CIC pontszámmal, második az 1993-ban Abádszalókon elejtett bak trófeája 230,75 CIC pontszámmal, a harmadik pedig a 1965-ben Martonvásáron elejtett őzbak 228,68 CIC pontszámú trófeája.

Európai és ázsiai alfajai

Korábban egy őzfajt ismertek el több alfajjal. Ma az elfogadott besorolás szerint külön faj az európai őz (Capreolus capreolus) és külön faj az ázsiai őz (Capreolus pygargus). A „két faj” elmélet szerinti európai őznek – mint fajnak – két korábban leírt, de kérdéses alfaja van: egyik Irak kurdisztáni részén él (C. c. coxi), a másik pedig Törökországban (Capreolus capreolus armenius). Ugyanígy nem bizonyított néhány további alfaj (transsylvanicus, canus, whittali, caucasicus) jogossága sem. 1983-ban írták le Spanyolországban a Capreolus capreolus gargantát.

Az ázsiai őznek két elismert alfaja van: a szibériai őz (Capreolus pygargus pygargus) és a mandzsúriai őz (Capreolus pygargus bedfordi). A szibériai őzhöz sorolandó a tiensan őz (Capreolus pygargus tienschanicus) és a tibeti őz (Capreolus pygargus melanotis), azaz jelen felfogás szerint ezek sem elismert alfajok, hanem szinonimák.

Tudományos érdekességek

A Tisza árterén lévő egyik vadásztársaság azt tapasztalta, hogy a területükön lévő őzbakok agancsai között jelentős különbség van a folyó két partját nézve. A két terület élőhelye látszólag azonos volt, ezért azt feltételezték, hogy az agancsok közötti különbségek a táplálék minőségében, illetve a genetikai különbségekben keresendők. A társaság feltételezése az volt, hogy a folyónak köszönhetően az őzek elszigetelten élnek egymástól. Azért, hogy ezt a feltételezést megerősítsék vagy megcáfolják, 2007-2009 között a Tisza árterében egy másik területen élő őzek közül 13 darabot láttak el GPS-GSM jeladóval. A jeladó által mért lokalizációs pontokat fél – 2 és fél év közötti időintervallumban vizsgálták. Ebben az időszakban a 13-ból 10 egyed kelt át a folyón legalább 2, maximum 22 alkalommal. Kutatásokból közismert tény, hogy az őzek területhűsége igen nagy, azonban azt is tapasztalták, hogy egyes egyedek időnként „felfedező kirándulásokat” tesznek. A nyomon követett őzek egy része többször is átkelt a folyón, de legtöbbjük rövid idő elteltével vissza is tért. Volt azonban olyan eset is, amely nem volt kirándulásnak nevezhető, mert az átúszások szinte az őz „napi rutinjához” tartoztak. Az egyik suta esetében a vizsgálati időszak alatt 22 átúszást rögzítettek: ebből 12 eset két hét leforgása alatt történt, majd egy alkalommal 58, aztán 64 napot a túloldalon töltött a visszaúszás előtt, tehát otthonterülete tulajdonképpen a Tisza két oldalán helyezkedett el. A vizsgálati időszak alatt minden évszakban történtek átúszások, ezért okkal feltételezhető, hogy a Tisza nem jelent akadályt az őz számára. Azt nem tudhatjuk, hogy a visszatérések oka mi volt, de az egyik őz példája alapján akár az is feltételezhető, hogy ha a másik oldalon alkalmasabb élőhelyet találtak volna, akkor azt elfoglalták volna és nem úsztak volna vissza. A tanulmány a Szent István Egyetem VadVilág Megőrzési Intézetében készült és a Magyar Vadászlap 2015 októberi számában jelent meg (Szerzők: Tóth Bálint, Dr. Lehoczki Róbert, Prof. Dr. Csányi Sándor).

Források: Magyarország emlőseinek atlasza, Vadásziskola, OVA adatok 2018/2019, Állatnyomok és jelek, Digitális tankönyvtár (Vadászati állattan), Magyar Vadászlap, A vadászvizsga írásbeli tesztkérdései és képanyaga